December 25., Krisztus születése
Karácsony estéjén ünnepi díszbe öltöztetett szobánk meghittségében szívünket megérintő kedves énekeket énekelve és a fenyőfa alatt megbújó jászolban gyönyörködve, miközben odakint csendesen hull a puha, fehér hó, szemünkben könnyen romantikus színezetet ölthetnek Krisztus születésének körülményei.
Holott mai megítélés szerint mindenképpen hátrányos helyzetű, sőt veszélyeztetett gyermeknek tekinthetjük a betlehemi éjszaka hideg sötétségében elhagyott barlangistállóba beleszülető kisded Jézust.
Emberi gondolkodásunk mércéje alapján későbbi életpályája sem tűnik álomkarriernek, melyre reményekkel teli ifjúként vagy gyermekeink jövőjét büszkén tervezgető szülőként vágyódnánk, hisz a názáreti ács fiának viszontagságos vándortanítói életmódja nélkülözött minden kényelmet és többnyire megbecsülést is, és a félreértett küldetésnek szóló ünneplést és sztárolást drasztikus hirtelenséggel beálló elutasítás és megbélyegzés, majd bűnözőknek kijáró brutális büntetés követte.
Mégis mindannyian tudjuk: ez csak az elhomályosult szemünk számára megmutatkozó látszat. A lényeg: a megváltás – Mária és Jézus igenjének pillérein nyugvó – műve.
Látszat és lényeg megkülönböztetése nehéz a mi életünkben is. Nem mi határozzuk meg, mikor és hová születünk: mely korban és percben, a világ mely tájára, milyen családba. Mindezt – tán furcsán hangzik, de – ajándékként kapjuk. Ajándékként, melynek értékét gyakran fel sem ismerjük. Hisz oly sokszor mást vágyunk magunknak: kevesebb konfliktust otthon és a munkahelyünkön, elismerésünket és megbecsülésünket kifejező fényesebb címet és nevet, esetleg könnyebb életet lehetővé tevő több pénzt… S még ki tudja, hány beteljesületlenül szívünk mélyén rejtőző, ki nem mondott kívánság révén reméljük boldogságunk!
Pedig nem véletlenül kaptuk sorsunkat. Minden életpillanatunk – jó és rossz egyaránt –, minden gondolatunk és döntésünk, szavunk és tettünk értelmet és célt nyerhet Isten végtelen jóságában. S éppen az tehet igazán boldoggá minket, ha minduntalan romba dőlő légváraink építgetése helyett megkeressük valódi életfeladatunkat, és igent mondunk az Isten által nekünk szánt élethivatásra – tűnjön az bármily hétköznapinak és egyszerűnek, felfoghatatlannak és nehéznek is.
A lényeg, azaz hogy a kegyelem forrásává váljunk a körülöttünk élők számára, akkor és ott, ahová Isten helyezett minket, túlmutat rajtunk és látszatlétünkön: gyengeségeinken és korlátainkon, sebzettségünkön és kicsinységünkön, fájón megélt megaláztatásainkon és gyakorta kudarcba fulladó, emberi erőfeszítéseinken. Megvalósulásáért csak egyet tehetünk: Krisztust követve naponta megújítani igenünket, Őhozzá hasonlóan – Őáltala, Ővele és Őbenne – nap mint nap az Atyára tekinteni, az Atya akaratát keresni és abban élni – s közben megtenni, amit tudunk.
Karácsony estéjén ünnepi díszbe öltöztetett szobánk meghittségében kedves énekeket énekelve hálát adhatunk Istennek életünkért és hivatásunkért, kiüresíthetjük és megnyithatjuk aggódással és félelemmel teli, bezárkózni vágyó szívünket a fenyőfa alatt megbújó jászolban karját – hívogatón és ölelni vágyón – felénk táró Istengyermek számára, hogy betölthessen minket egész szeretetével és minden kegyelmével, miközben odakint csendesen hull a puha, fehér hó.
Hernádyné Szemere Rita
